Filmfanatikusok hozzászólásai

Köszi az elemzést!Ezek akapján elég pontosan követik akkor a regényt - ha jól emlékszem akkor a maoisták vs. Apa sem rögtön az elején derül ki mint fordulat.A dagályosságot én betudtam a kínai irodalmi hagyománynak; Ázsiában kevés helyen divat az egyenes, határozott stílus (ezért is olyan formabontó náluk Si).Ugyanez áll a szereplőkre is - szerintem ők a kínai hagyományok szerinti alakok és mint ilyenek, furcsák lehetnek nekünk, ahogy a macsó nyugati akcióhősök nekik.A sci-fi meg... hát igen, az kemény benne és csak még keményebb lesz az interplanetáris szakaszban. :)Köszönet az ismertetőért!

Three Body Problem (2023)

“Az űr a legvégső határ…” – hangzott el egy klasszikusban. A végtelen űr mindig is mozgatta a történetírók fantáziáját, hogy aztán végtelen történetekkel kápráztassanak el minket. A kínai Three Body Problem szintén az űr és ember kapcsolatát próbálja felfedni, egy többszörösen díjnyertes könyv adaptálásával.

A háromtest-probléma először a Science Fiction World c. magazin lapjain jelent meg 2006-ban Liu Ce-hszin tollából. Aztán két évvel később könyv formájában is kiadták a trilógiát. Sőt, több kínai és amerikai díj bezsebelése után 2018-ban idehaza is megjelent.

A 60-as években a kulturális forradalom idején Je Vencsie az apja bűnei miatt nem kívánatos személyként csatlakozik egy belső-mongóliai munkásbrigádhoz, az “akadémikusok a természetbe” munkaprogram keretében. Innen egy árulás és második lehetőségek kíséretében eljut a Vörös part bázisra, ami egy titkos létesítmény, mely papíron egy szuper titkos fegyveren dolgozik, viszont a valóságban más tevékenység a céljuk.

A jelenben, 2007-ben több tucat tudós öngyilkossága rázza meg Kínát és a világot. Vang Miao, nanotechnikus kutató, akkor keveredik mindebbe bele, mikor egy ismerőse és kollégája Jang Dong is véget vet életének, aki utolsó üzenetében csak annyit ír, hogy “Soha nem volt fizika. És soha nem is lesz.” Egy dörzsölt nyomozó, Si Csiang, pedig arra kéri Vangot, hogy épüljön be a Tudomány határai akadémiai csoportosulásba, akiknek furcsa módon minden elhalálozott tudóshoz volt közük életük utolsó hónapjaiban.

Ez nem lesz egyszerű. Az első évad 30 részes, ami a mai világban már-már maratoni hosszúságúnak számít, ráadásul a kínai kormány célja, hogy a trilógia mindhárom kötetét képernyőre vigye, hogy aztán a végeredmény a jelenkori kínai sorozatgyártás ékköve legyen.

Legyünk őszinték, ez túlzás, ugyanis ennek a 30 résznek a nagy része csak felesleges sallang, hiszen folyton-folyvást belemegyünk olyan körökbe, amikből a végén nagyon kevés információval távozunk. Arról nem is beszélve, hogy részeken át pörgünk tudományos teóriákon és törvényeken csak azért, hogy pörögjünk. A tudományos fantasztikumból a tudomány itt olyan kemény, hogy atommal sem lehet elpusztítani.

A sorozat egyik fontos szála a címadó Three-Body VR játék. Ez egy exkluzív hozzáférésű játék, ami a Tudomány határai irányítása alatt van. Hogy Vang Miao és Si Csiang jobban megértsék mi után is nyomoznak a társaság a játék irányába tereli őket. Ahol aztán hosszú epizódokat töltünk el egy animációs környezetben, hogy Vang és Si megértsék a játék és a világ működését. Mert ennek a világnak az értelmezése vezethet el a társaság tevékenységének megértéséhez is. Itt jön be a már említett hosszú és nagyon száraz teoretikus diskurzusok, amiket Vang folytat más játékosokkal. Vagy NPC-kkel. Ugyanis nem igazán derül ki, hogy akikkel találkozunk, azokból ki a játékos, s ki csak játékbeli karakter – mindez nagyon homályosan van kezelve. Az egészből csak az sugárzik, hogy az író iszonyatosan erős tudományos alapra helyezte a történetét. Viszont az egyszeri néző számára ez nagyon száraz lesz a második efféle beszélgetés után, tekintve, hogy nagyon keveset lépünk előrébb.

Vang erősen passzív hozzáállása nem segít a haladásban. Si Csiang nyomja előre, hogy faggassa Shen Jufeit, a társaság vezetőjét vagy Je Vencsiet a lánya, Jang Dong, haláláról vagy a számokról a szemében. De annyira apatikusan teszi mindezt, hogy mikor a delikvensek nem akarnak valamit elmondani, akkor egyszerűen rájuk hagyja. Összességében nézve Vang egy különös, távolinak, érzelemmentesnek tűnő karakter, aki távol áll az eseményektől. A helyzetet Si nyomozó menti meg, aki sziporkázik és minden pillanatban lopja a show-t. Vangot felhúzva maga mellé sokkal értékesebbek lesznek a jeleneteik.

A Vang-Shen-Je tengelyen haladva ismerjük meg Je múltját a bázisra jutástól annak pusztulásáig. Ezek folyamatosan korabeli forradalmi indulókkal vannak színezve, amik a bázis hangszóróiból szólnak. Ezek a részek engednek egy kis érdekes betekintést a mai és az akkori Kína kapcsolatába. Vagy legalábbis abba, amit láttatni szeretnének a kínai felső körök. A sorozat már az elején kivágta, hogy Je Vencsie apját Mao vörösgárdistái végzik ki, minderre utalás sincs, miképp a kulturális forradalomra se, mindössze annyit említenek, hogy nézetei miatt nemkívánatos személyként halt meg. A rendszer brutalitása csak pillanatokra jelenik meg, ezen túl csak a szigorú, feszes és a szabályokat hajlítani nem nagyon tudó világa bontakozik ki. A múlt és jelen kapcsolatában ezekre az időszakokra mindig csak úgy hivatkoznak, hogy az egy más kor volt. Sugalmaznak ugyan egyfajta negatív hangot, viszont az is inkább csak a kor a tudományhoz való hozzáállásáról szól, mintsem annak egészéről.

Viszont a múlt is egy olyan sarkalatos pont, ami sokkal több epizódot kapott, mint arra érdemes lett volna. Végignézhetjük, ahogy Je kirekesztett, lenézett gépészből már-már egyenrangú fél lesz, aki az áttöréseket éri el. Azonban például Mike Evans, aki egy sokkal centrálisabb figura az évadot tekintve, kap a végén talán negyed órát. De azt, hogy a tudományos és politikai vezető többször is megvitatja Je szerepét, szó szerint minden alkalommal végig kell néznünk.

Nem hiszem, hogy egyedül lennék a véleményemmel, ha azt mondom, hogy tömöríteni, kivágni, kondenzálni kellett volna. A kevesebb néha több. És nem is jutunk el oda, hogy hirtelen a maradék 5 részben kerülnek szálak elvarrásra a felgyorsult események során. Hogy egy csapásra olyan tempót kezdünk diktálni, hogy nem értjük, mi annak az oka, hogy eddig miért nem ez volt.

Talán egy kicsit elszaladt velem a ló, annyit csapkodtam szegény sorozatot. Pedig az említett problémák mellett azért élveztem a történet követését, hiszen felettébb érdekesen közelíti meg a témát. A kemény sci-fi rajongóinak mindenképp jó szívvel tudom ajánlani, hisz Liu Ce-hszin maga is mérnök háttérrel érkezett az írói világba.

A szereplők közül Vang bár sótlan, de Si kárpótol mindenért. Plusz a katonai mellékszál is érdekességekkel szolgál. Kicsit utópisztikusnak érzem ugyan az egységességét és összehangoltságát a kontinenseken átívelő együttműködés kapcsán, ahol kissé komikus módon Kínán kívül csak “A” és “B” országok léteznek valódi név nélkül. Persze a nyelv, amit beszélnek, árulkodó lehet.

6/10 (imdb: 7,5/10)

Ebben teljesen egyetértünk. De az csak egy lehetőség, hogy Susan bocsánatot akart volna kérni. Lehet, hogy szerinte a saját szempontjából helyesen cselekedett (vannak erre utalások), és ezt akarta volna megértetni a volt férjjel. Hogy nem kell megbocsátania semmit, nincs rá igény, mert nincs mit megbocsátani.
Edwardtól meg valami nagyobb horderejű üzenetet vártam, mint hogy Nem bocsátok meg! (lábával hangosan toppant), hanem valami súlyosat, amiért hosszú évek eltelte után is érdemes volt megírni egy teljes regényt. Na, mindegy.
Egyébként ez a ragadozó a címben erősen félreviszi az értelmezést. Ne feledjük el, hogy az eredeti címben nincs semmiféle ragadozás. Nocturnal Animals. Éjszakai állatok. Azok között meg vannak ugyan ragadozók is, de zömük pont zsákmányállat... Marketingszempontból persze nem olyan ütős, ezért a fordító (ferdítő?) rátett egy lapáttal. Mentségére legyen mondva, hogy a mellékszálra tökéletesen rá is illik. De a fő szálra nem, ezért nem is Nocturnal Predators az eredeti cím. Ez is egy nagy na mindegy.
Még mindig jobb, mint annak idején a szintén hatásvadász A nyolcadik utas a Halál, az egyszerű Alien helyett. Remek cím, de a folytatásokban aztán nagy katyvaszt okozott. A Covenant esetében már fel is adták az analógiát.

Ebből is látszik, mennyire másképp lehet értelmezni 1-1 filmet.

Nekem egyértelmű volt, hogy a randin meg nem jelenés a bosszú része. Ezért írtam, hogy a befejezés kegyetlen, de zseniális. Edward mindent előre kitervelt, az első lépéstől, az utolsóig. Susan pedig "ahogy kell" belesétált a csapdába.

A randin meg nem jelenés azt szimbolizálja, hogy amit Susan tett, arra nincs bocsánat.

Szia Ilko! Köszönöm, hogy megnézted, és örülök, hogy még tetszett is. Így legalább nem kívántál a pokolba közben, hogy rávettelek. :-) Nekem nincs is ennyire jó véleményem a filmről, inkább az imdb 7,4/10 értékelésével értenék egyet, de hogy leköti az embert, az bizonyos. Nem bántam meg, hogy megnéztem, de nem nézném meg még egyszer. (Talán majd évek múlva mégis...)
1. A mellékszál sokkal érdekesebb, mint a fő szál, a kerettörténet. Amíg az utóbbi pergett, néhányszor azon kaptam magam, hogy türelmetlenkedem, mikor jön már a "film a filmben". A fő szál vontatott és unalmas. Susan is kicsit jellegtelen. Későn derül ki a párhuzam a mellékszállal - de lehet, hogy csak nekem forgott lassan az agyam -, ha korábban feltűnt volna, más szemmel néztem volna mindkét szálat.
2. Talán a rendező is érezte, hogy erősíteni kell a két szál közötti kapcsolatot, annyira, hogy néhány mesterkéltnek tűnő fogást is bevetett, sajnos nem minden mellékhatás nélkül. Ilyen például a falat betöltő "Revenge" felirat a fő szálban, amely ott nem igazán látszik szervesen kapcsolódni semmihez, kivéve a csak Susan által olvasott történetet. De így, a fő szálban hirtelen felbukkanva annyira véletlenszerű, hogy már ordít róla a szándék, hogy a néző gondolatait akarja terelni. A másik ilyen párhuzamerősítő fogás, hogy - valszeg - szándékosan hasonlít egymásra a volt férj (a könyv írója), a jelenlegi férj (aki megcsalja Susant) és a mellékszálbeli férj. A külső hasonlóság kezdetben zavaró volt számomra. Néha kizökkentem, amíg átgondoltam, hogy éppen ki is van az adott jelenetben. Később, különösen a végén azonban ugyanez a hasonlóság már szájbarágásként hat.
3. A mellékszál zseniálisan brutális. Nem fizikailag, hanem úgy - ebben zseniális -, hogy a kiszolgáltatottság és a bizonytalan kétségbeesés érzése hatalmasodik el nemcsak a karaktereken, de a nézőn is. (Oly mértékben, ami nekem már sok is, de ez nem a mozi hibája, hanem az széplelkemé.)
Eddig is volt némi spoilerezés, de a továbbiakban fullban nyomom, bocsi. Különben érthetetlen lesz, hogy miről beszélek.
Szóval a kérdésem az volt, hogy hogyan értelmezed a végét. Susan randira hívja a volt férjét, a könyv íróját. Ha ez nem lenne, akkor tökéletesen egyet tudnék érteni az értékelésed utolsó bekezdésével. De randira hívja. Nem világos, hogy miért. Nincs kidolgozva, illetve más olvasatban a nézőre van bízva, hogy mit lát bele Susan fejébe. Lehet, hogy át akarja beszélni vele a múltat (szakítás, abortusz). Lehet, hogy meg akarja követni, el akarja nyerni a megbocsátását. De az is lehet, hogy újrakezdené vele. A volt férj azonban, bár látszólag készséges, mégsem jelenik meg a randin. Valójában ez az ő bosszúja, illetve a bosszújának a betetőzése. De hogy mire irányul ez a bosszú, a megbocsáthatatlanságra, vagy az újrakezdés elutasítására, vagy valami másra, mert bizonyára még ezerféle értelmezés létezhet, az Susan szándékának bizonytalansága miatt szintén homályban marad. A volt férj érzései és szándékai még homályosabbak, az ő karaktere szinte teljesen kidolgozatlan. Pedig hogy mi forog a fejükben, az igen nagy különbséget jelentene a végső mondanivaló szempontjából. Lehetséges, hogy ez szándékos. Értelmezze ki hogy tudja, vagy szeretné. Nem is lenne baj, ha a néző el tudná kötelezni magát egy (esetleg néhány) verzió mellett, de a befejezés annyira nyitott, olyan sok a lehetőség és annyira kevés az utalás, az információ, hogy nehéz elköteleződni. Számomra inkább tűnik elvarratlannak, mint elgondolkodtatónak.

Szia Ilko!

Köszi a választ!
Én sem tudom ajánlani a Netflix verzióját és bizony a könyv is elég vontatott olykor, mikor kemény fizikai fogalmakat és tudományos dolgokat ír le.

Én a hangoskönyveket fogyasztottam, YouTube-on fenn van, ajánlom mindenkinek hosszú utazáshoz és nem túl zajos munkákhoz.

Éjszakai ragadozók (2016)

Az Éjszakai ragadozók egy brutálisan gyönyörű mozi, amiben a brutalitás is gyönyörű. Az elismert divattervező, Tom Ford, úgy akasztja meg a nézők lélegzetét rendezésével, mint ahogy kamaszfiúk tekintetét szokták a Victoria’s Secret modellek a kifutón. Ehhez az erőszakos és szomorú filmhez asszisztál hideg eleganciával Amy Adams és forralja fel az indulatokat Jake Gyllenhaal.

Tom Ford divattervező múltja tagadhatatlan, hisz nem nagyon találkoztunk még azzal az érzéssel vásznon, mintha a film maga egy gyönyörű modell lenne, aki fegyelmet parancsolva vonul végig a kifutón. De a magával ragadó látványon kívül látszik az alaposan kidolgozott forgatókönyv is; az éjjeli ragadozók maguk a szereplők és ezek a szereplők néha mégis az elejtett vad szerepében találják magukat. A fiatalság romantikája könnyeden és mégis keményen van szembeállítva a kiégett felnőttséggel, ami sokkal elegánsabb és letisztultabb, azonban érzelmileg nem olyan kielégítő.

Az Éjszakai ragadozók egy film a filmben. A történet alapvetően két szálon fut; először megismerjük az Amy Adams alakított főszereplőt, aki egy művészeti galériát vezet és dúsgazdag eleganciában él férjével egy olyan házasságban, ami belülről valójában már porlad. Ebben az életszakaszban kezd el hősnőnk visszagondolni előző házasságára, aminek már majd 20 éve vége szakadt. Az ex-férjével (Jake Gyllenhaal) való megismerkedésre és kezdetben boldog kapcsolatára flashbackekkel emlékezik vissza főszereplőnk. Ekkor érkezik egy csomag az ex-férjtől, aki elküldte neki a hamarosan kiadásra kerülő könyvét. Amy Adams éjszakánkét neki áll olvasni a könyvet és itt jön a film a filmben effektus, hiszen a néző maga is „olvasni” kezdi a könyvet azáltal, hogy leforgatták azt is.

A könyv története borzasztóan szomorú, kegyetlen és felkavaró, aminek főszereplői egy férj és egy feleség, akiknek karakterei egyértelműen emlékeztetnek minket a régi házaspárra; és akik egyik éjszaka veszélybe kerülnek lányukkal együtt, mert összefutnak egy öntörvényű és gátlástalan bűnözővel (Aaron Taylor-Johnson). Bár a könyv története fikció, és ezt Amy Adams is jól tudja, ettől függetlenül az érzések nagyon is valóságosak lesznek és elgondolkoztatják őt azon, hogy mekkora fájdalmat hagyott ex-férjében, aki mintha a könyvben leírt történettel akarná megbosszulni a múltjukat.

Amy Adams és Jake Gyllenhaal már számtalanszor bizonyították – nem csak azt, hogy mennyire jó színészek, hanem – hogy mennyire jó atmoszférájú és jelentőségteljes filmek szerepeire mondanak igent. Az egyik szálon közben felbukkan Michael Shannon is kiégett nyomozóként, aki a Genszterkorzóból lehet ismerős és olyan alakítást nyújt mellékszerepben, hogy utána mindenki őt emlegeti fel elsőként.

Az Éjszakai ragadozókban minden van, ami egy tökéletes drámához kell, de mégsem tankönyvszagúan van megszerkesztve. A könyvet bemutató könyörtelen texasi thriller szinte beleüvölt a nézők arcába és kendőzetlenül brutális, miközben az épp ezt a történetet olvasó nő zaklatott reakciója maga a közönség reakciója, ami sokkal halkabb, kimértebb, de ugyanolyan fájdalmas. Pontosan ettől reagál jól a valóságra és ettől tud még nyomasztóbb lenni az összes lelki vívódás. Végig azt érezzük mind a három szálnál, mintha valaki egy fejszét használna vajazókésnek és ide-oda dobálja a film az érzéseinket, amiben azt próbáljuk megfejteni ebben a vizuális pompában, hogy az Éjszakai ragadozók éjszakai ragadozói hogyan lesznek a saját maguk által elejtett áldozatok.

Végezetül a befejezés egy kegyetlen, de zseniális bosszúállás: Edward azzal áll bosszút Susanon, hogy az általa írt könyvön keresztül szembesíti őt a múltbeli árulásával, a meg nem született gyermekük elvetetésével, és az üres, rideg életével. Tehát a könyv metaforaként működik, ráadásul a végén az is kiderül, hogy a címbeli gyilkosok nem azok, akik a könyvben szerepelnek, hanem maga Susan, és a hozzá hasonló elit tagjai.

9/10 (imdb: 7,4/10)

Helló!

Kettéválasztanám.

A NFes sorozatot nem láttam, valószínűleg nem is fogom. A kritikák vegyesek, inkább a pozitív felé tendálnak. Csakhogy alapvetően azok állnak pozitívan hozzá, akik nem olvasták a könyveket. Tehát nem tudom ajánlani, lévén én magam se nézem meg, és a kritikák se győztek meg.

Van a kínai sorozat, ami sokkal hosszabb, vontatottabb (már-már az élmény rovására menően vontatott), ugyanakkor jobban passzol a könyvhöz. Ha zavarnak az eltérések, akkor inkább ez utóbbit javaslom, de készülj fel, hosszú lesz. Nagyon hosszú. Plusz ebben is vannak "érdekes" dolgok, de inkább politikai jellegűek, majd a kritikában lesz szó róla bővebben.

Szia!Hogy érzed, van értelme befejezni a 3-testet? Én anno néztem az S01-et, de mivel párhuzamosan olvastam a könyvet is, úgy felidegesítettek az eltérések, hogy a sorit már csak a feleségem miatt néztük végig. :)

Nem láttam, most próbálkozom végre befejezni a 3 test probléma kínai sorozatverzióját!:)

Aztán ott van a Frieren S02 is:)

De lehet, megnézem és csupán a végének az értelmezését leírom valamikor külön.

Ilko, ha láttad, mi a véleményed az "Éjszakai ragadozók", eredeti címén "Nocturnal animals" című filmről? Hogyan értelmezed a végét?

Addig pedig jöjjön egy számomra rendkívül kellemes meglepetés.

Megszállottság (2025)

Az év horrorszenzációja egy olyan puzzle darab, mely régóta vár arra, hogy valaki elhelyezze. Mitől fél a mai ember? Nem a baltás gyilkostól, az álombéli rosszakarótól, a tévéből előbújó kislánytól, a kísértetektől, vagy azoktól, akik lassan felénk sétálnak. A Megszállottság (Obsession) főgonosza a saját vágyunk, ami valóra vált, és szép lassan tönkreteszi az életünket.

A fokozatos elmagányosodás korát éljük – ezt erősítik meg különböző szociológiai kutatások is, és nem túlzottan meglepőek az eredmények. Eleve a jelenség, hogy férfiak vagy nők egyre több időt töltenek egyedül, és érzik magányosnak magukat, egy technológiával átitatott korban aligha számíthat újszerű gondolatnak. A világ tudása, a szociális kapcsolatok, a tájékozódás, a szórakozás mind egyetlen gombnyomásra költözött tőlünk, ha pedig nem akarunk lemaradni, könnyebb azt választani a felzárkózás érdekében. Az interperszonális kapcsolatok így nemcsak az együtt töltött alkalmak számában változnak, de újak is sokkal nehezebben köttetnek, fejlődnek.

A Megszállottság nem elsősorban a magányjárványról beszél, de nem is születhetett volna máskor, mint a COVID-dal megalapozott 2020-as években, amikor az egymástól elkülönülő férfiak és nők más-más módon küzdenek meg az új helyzettel. Van, aki dühvel, radikalizálódással reagál, de tény, hogy gyakran öngyilkosság is a vége az egyedüllétnek. Mindez azért is lehet, mert rengetegen a lelki békét, boldogságot egy másik személy validációjától teszik függővé. Azt viszont több kutatás is bizonyítja, hogy nincs igazi különbség a női és férfi magányossági statisztikák közt, csupán az utóbbinak komolyabb visszhangja van a közéletben. Nemcsak azért, mert az Andrew Tate-féle, túlbeszélt, szellemi kútmérgezők elragadják a férfiak öntudatát, és beléjük nevelnek egy káros idolt, hanem mert az egyedülálló nőknél nincs egy ilyen egyértelmű példakép, aki vinné a nemi közbeszédet egy irányba.

Mi az egész alapja tehát? A MeToo óta elbizonytalanodott közeledési határok, a folyamatosan kopó és alakuló nemi szerepek, vagy a már említett technológiai falak? Curry Barker rendező szerint az alapvető és világos kommunikáció hiánya: se a két központi szereplő, se a két periférián lévő barát nem azt mondja, és nem azt közvetíti magáról, amit valójában éreznek, vagy amilyenek igazából. A látszatvalóság, amelyet az életszimulációjukban rendeznek be pedig azzal borul fel igazán, amikor egyikük – egy varázskívánság hatására – elkezd nagyon frontális és egyértelmű lenni, annyira, hogy az már ijesztővé válik.

A Megszállottság közepén ugyanis ott van a bétaférfiak mintapéldánya, Baron, becenevén Bear (Michael Johnston), aki szerelmes munkatársába, Nikkibe (Inde Navarrette). Hogy ez viszonzatlan-e, az nem derül ki, hiszen Bear arra se képes, hogy egyenesen odaálljon a lány elé és vallomást tegyen, helyette egy bóvliboltban talált kívánságfűzt vásárol, egy kétségbeesett pillanatában pedig használja az eszközt annak rendeltetése szerint: azt kívánja, Nikki mindennél jobban szeresse őt, majd eltöri az ágat – a lány pedig azonnal megváltozik, és elkezdi keresni a fiú társaságát.

A film megtagadja annak az értelmezését, hogy Baron részéről ez jó döntés volt-e:

Nikki átalakulása már a kezdetektől nagyon szélsőséges kilengéseket eredményez, és a mézeshetek (inkább napok) se tartanak sokáig, mígnem átvált a lány egy őrjöngő pszichopatába, akit a fiún kívül senki más nem érdekel. De annyira nem, hogy amíg az távol van, az ajtó előtt állva várja, és még vécére is „elfelejt” kimenni, sőt, a szerelme toporzékoló hisztibe, kizsákmányolásba, majd vérengzésbe torkollik. Ilyen szempontból a Megszállottság folytatja a kívánságokról szóló filmek toposzát: aki ilyen döntésre szánja el magát, csakis nagyobbat veszíthet általa, és egyetlen kívánalma az lesz a végére, hogy jusson vissza a történet a békésnek mondható alapállapotba. A Megszállottság viszonylag hamar lefekteti azt a szabályt is, hogy nincs visszaút, itt valaki halálával kell végződnie a párkapcsolati mexikói felállásnak.

A Blumhouse projektje, amelyet a huszonéves Curry Barker készített, hiánypótló darab. Roppant kellemetlen partnereket és feleségeket láttunk már filmen, de a „túlzottan ragaszkodó barátnő” mémet legyártani egy horror keretén belül ilyen hatékonysággal még nem sikerült. Már csak ezáltal is kuriózum a Megszállottság, amely nagyon egyenes vonalon, bébiléptekben halad végig a biztosan sötét és kegyetlen végkifejletig – ez az utazás rém szórakoztató, tele rengeteg fekete humorú pillanattal, amelyet aláhúz, hogy Barker jól használja a szituációs komédiát, illetve Inde Navarrette egyáltalán nem kabarészerű, hanem nyugtalanító alakítását.

Nikki azért rémisztő, mert rettentő kényelmetlen látni, ahogy valaki ebben a korban ilyen játszi könnyedséggel dobja el magától az autonómiáját, és válik a kapcsolat egyenlőtlen felévé, egyfajta szolgává. Nem fél a megalázkodástól, az önmagának ártástól, nincsenek igényei, csupán az, hogy szeresse a hozzá tartozó férfit: a mérgező férfigondolkodás túlzásba vitelével jópofa fricskát tol tehát a nézők arcába a film. Azt azonban nem merte meglépni Curry Barker, hogy a karaktert az elejétől fogva ilyenné tegye, muszáj volt beleírnia egy mesebeli kívánságot, amely a visszájára fordul, így levéve a terhet a nőről és átrakva ezt a mindent megkerülő, állandóan szorongó (anti)hősre. Michael Johnston egy kevésbé látványos szereppel, de ugyanolyan nagyszerű alakítást hoz, rengeteg különböző stációval.

10/10 (imdb: 8,1/10)

Valaki régebben felvetette, hogy a 3 test problémáról lesz-e szó.

Nos, végre el tudtam kezdeni a sorozatot, de mivel több helyről ajánlották, nem a netflixeset, hanem a kínait nézem. Az pedig potom 30 rész, részenként cca 45 perc. Szóval majd jön a kritika, de ennyi rész megtekintéséhez idő kell.

Plusz azt valószínűsítem, azért ilyen hosszú, mert a könyvekből több mindent lefed, mint a másik, amiből ugye jön a második évad, de gondolom az se lesz több 10 résznél. Ráadásul ahogy hallottam, sok mindenbe belenyúltak, összevontak karaktereket, stb, szóval remélem senki nem bánja, de én csak a kínai sorozattal fogok foglalkozni.

Egyvalamit viszont már most le tudok írni, a sorozat atmoszférája ritka nyomasztó. Eddig talán csak az út című filmnél voltak hasonló érzéseim, de mivel ez elnyújtott, lassabb, hosszabb, így ha lehet még erőteljesebben hat.

60 másodperces rövidfilm:

https:/m.youtube.com/watch?v=xV9HnITo2C0&pp=ygUTMiBtaW51dGUgc2hvcnQgZmlsbQ==

A Hét Királyság lovagja S01

A Hét Királyság lovagja (A Knight of the Seven Kingdoms) egészen új, friss arcát mutatja meg Westerosnak. Szépen bizonyítva, hogy a komor, realisztikus fantasyvilágba simán beleférhet egy könnyedebb, haver-vígjáték elemekkel bíró kalandsorozat is.

Van egy látszólag nagyon oda nem illő, meghökkentően vulgáris poén. Miután a főhős elhatározza, hogy lovag lesz, elindul a Trónok harca főcímdala. Ám a fennkölt, hősies pillanatot egy hirtelen vágás félbeszakítja, mi meg nézhetjük, ahogy lovagunk egy fa mögött szarik. Azért nem kell megijedni. Ehhez hasonló altesti humor-bonbonból csak pár alkalommal van még A Hét Királyság lovagjának első, hat részes évadában. Ám mégis fontos pillanat ez. Irányba állítva a nézőt, egyértelművé teszi: ez bizony nem a Trónok harca, de még csak nem is a Sárkányok háza. George R. R. Martin munkáinak egyik nagy, újító jellegű vonzereje az volt, hogy lerángatta a high-fantasy műfaját a történelmileg hitelesebb, koszosabb és morálisan szürkébb középkori környezetbe. Ám így is főleg királyokról, főnemesekről és az ő isteni küldetéseikről mesélt. Emiatt pedig jórészt nem sokat törődött az egyszerű köznéppel.
Azokkal a bugrisokkal, akik igazán megszenvedik a trónok harcát és a sárkányok táncát.

Továbbra is Westeroson járunk – időben valahol pont a két korábbi sorozat között félúton –, mégis egy másik világban. Ellentétben a korábbi sorozatokkal, A Hét Királyság lovagjának főszereplője nem király, nemes vagy bármilyen egyéb úr, hanem egy utcagyerekből lett (igencsak kezdő) kóbor lovag. Így végre az egyszerű köznép szemén keresztül is megismerhetjük Westerost és annak úgynevezett lovagi értékeit (vagy éppen azok hiányát).

A Hét Királyság lovagja George R. R. Martin azonos című kötetének adaptációja, amelyben az alacsony sorból jövő kóbor lovag, Dunk (azaz „Duncan, a magas”) és apródja, Egg kalandjait meséli el. Martin egyelőre három kisregényt írt a főszereplésükkel – bár elmondása szerint dolgozik a továbbiakon –, a most debütáló sorozatadaptáció első évada pedig ezek közül az elsőt, a Kóbor lovagot dolgozza fel. Meglehetősen hűen. Persze tekintve, hogy az alapanyag alig több, mint 100 oldal, így Ira Parker showrunner (és írócsapata) kénytelen volt azt helyenként kiegészíteni. Ám a lényegi cselekményekhez nem nyúltak, és igazán új mellékszálakkal sem bővítették azt.

Az pedig külön dicséretre méltó, nem próbáltak erőltetett, oda nem illő utalásokkal összekötni sem a Trónok harcával, sem pedig a Sárkányok házával. (Noha kronológiailag nehéz is lenne, tekintve, hogy A Hét Királyság lovagját mindkét sorozattól nagyjából három királygeneráció választja el, de ugye hasonló akadály anno a Hobbit íróit nem zavarta abban, hogy ne kezdjék el Aragornt emlegetni.)

Így A Hét Királyság lovagjának megadatik az a lehetőség, hogy teljesen önmagában értelmezhetően saját identitása legyen.

Ezzel pedig mindenki jól jár. Eleve örömteli, hogy manapság egy spin-off nemcsak a nosztalgiára épít, hanem megpróbálja – tartalmilag és hangulatilag – bővíteni a franchise-t. Főleg úgy, hogy az az új nézőknek is élvezetes legyen. A Hét Királyság lovagjához ugyanis egyáltalán nem szükséges semmilyen komolyabb Trónok harca előismeret. Persze külön izgalmakat rejt, ha az ember jobban tisztában van Westeros történelmével és a főbb nemesi családokkal, és felismeri így az apróbb utalásokat, kapcsolódási pontokat. De akinek esetleg ez lenne az első A tűz és jég dala világában játszódó sorozata, az sem marad ki semmiből.

A Hét Királyság lovagja ugyanis már hangvételében egészen más, mint elődei. Egy sokkal könnyedebb, havervígjáték-elemeket is hordozó kalandsorozat. Ez iszonyat jól áll neki, és őszintén a sok „műfajdekonstrukciós” fantasy – ahol minden oldalon csak gazfickók vannak – után kifejezetten üdítő egy olyan sorozat, amelynek főszereplője tökéletlensége ellenére egy egyértelműen pozitív karakter, aki a maga szerencsétlen és kissé ügyefogyott módján igyekszik hősies lenni.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a sorozat ne lenne hű Martin világának szabályaihoz, Westeros hét – vagyis kilenc – királysága ugyanis továbbra is melegágya a hazugságoknak, cselszövéseknek és egyéb becstelenségeknek. A Hét Királyság lovagjának legérdekesebb eleme pedig éppen az, ahogyan a naiv, a lovagi erények szigorú követésére törekedő hős szembekerül a valósággal.

Ami pedig ennél is jobb: hogy most kivételesen a hős veri arcul a valóságot.

A Peter Claffey által remekül megformált (a teljes casting telitalálat) Ser Duncan ugyanis kicsit olyan, mintha egyfajta középkori Jack Reacher lenne. Magasabb, erősebb mindenkinél és morális kérdésekben nem ismeri a szürke semmilyen árnyalatát. Csak éppen Reacherrel ellentétben ő a fizikai adottságai ellenére sem túl magabiztos. Így hiába veszi át az őt felnevelő Ser Harlan kardját és pajzsát, hogy önjelölt lovagként lépjen a mestere nyomdokaiba, alacsony származása miatt kifejezetten elveszve érzi magát a nemesek és nagyurak között.

Épp ezért jól jön neki, amikor a hamugázlói lovagi tornára tartva megismerkedik Egg-gel (Dexter Sol Ansell), aki korához képest nemcsak merészen nagyszájú, de gyanúsan sokat tud Westeros méltóságairól is. Kettejük pedig az elmúlt évek legszórakoztatóbb és legszerethetőbb filmes párosa. Hiszen a bumfordi, szerény – de a komoly lovag képét felvenni igyekvő – Duncan és a származásából adódóan arrogáns, de legbelül egy ártatlan gyermek Egg tökéletes kiegészítői egymásnak. És szükségük is van egymásra, hiszen így vagy úgy mindketten idegen terepen vannak. Így Dunk apródjául fogadja a fiút, aki segít neki eligazodni a Hét Királyság nemesi házainak szövevényes dzsungelében.

Ő pedig cserébe megtanítja arra, amit a lovagiasságról tud. Például azt, hogy az ártatlanokat a lovagnak mindig védelmezni kell, még akkor is, ha ez egy Targaryen trónörökös móresre tanításával jár. Ami nemcsak nem túl okos, de az ember egészségére nézve kifejezetten káros cselekedet…

A Trónok harca anno leszedte a keresztvizet a tündérmesékről. Megmutatta, hogy nincsenek makulátlan hősök, talpig becsületes lovagok és igazságos uralkodók. Hogy a politika akkor is egy mocskos, mindent bepiszkító posvány, ha sárkányok, tigrisek és farkasok művelik. A Hét Királyság lovagja tartalmában pedig abszolút illeszkedik ehhez a mentalitáshoz. Csak éppen most nem királyságok sorsát meghatározó uralkodók szeméből nézzük, így a tét sem tűnik olyan nagynak. Aztán kiderül, hogy a meséknek igaza van: még a legkisebb (legalábbis származását tekintve) fiú is megváltoztathatja a birodalom sorsát. Csak éppen nem úgy, ahogy szeretné. Mert az, hogy valakinek az ügye nemes, nem elég ahhoz, hogy megnyerje a tornát, a királylány kezét és vele a fele királyságot.

Ami azonban kifejezetten üdítő, hogy Martin ez esetben mégsem olyan cinikus, mint a Trónok harca idején.

A világ ugyan még mindig sötét és tele van iszonyattal, de ennek ellenére a jó emberek sem nyerik el automatikusan méltó büntetésüket. Nem is feltétlen nyernek. Sőt! Minden győzelmükben van épp ugyanannyi veszteség. De ellenben a Trónok harcával, itt a jóknak, az igazságban hívőknek is van esélyük. Így erre az évadra sokkal jobban illik a „realisztikus” jelző, mint a sokszor már inkább teljes cinizmusba, nihilizmusba forduló anyasorozatra.

Épp ezért olyan élvezetes a sorozat. Mert a roppant szerethető főszereplőpárosán keresztül megmutatja, hogy még egy sokszor gonosz és kegyetlen világban is lehet helye a jóságnak. Hogy igenis szükség van önzetlen hősökre, akik képesek áldozatot hozni az igazság oltárán. Ennek pedig – körülnézve a való világban – sokkal nagyobb sportértéke van annál, hogy a jók jutalma legfeljebb a legszebb hely lehet a bitófán. Így amikor az utolsó részekben végre rendesen felcsendül a Trónok harca klasszikus zenéje, az ütősebb, mint bármikor. Mert ekkor már mi is teljes szívvel állunk Ser Duncan, a magas mellett. (Apropó zene: az is nagyon üdvözlendő, hogy a sorozat sokkal jobban el mert térni a Trónok harca zenei világától, mint a Sárkányok háza. Ramin Djawadi helyét Dan Romer vette át, aki a sorozat egyik titkos fegyvere. A sokkal középkoriasabb hangzásvilágú, bárd zenéket idéző aláfestése remekül teremti meg a lovagi torna atmoszféráját, miközben markáns egyedi ízt ad a sorozatnak.) Kár, hogy ilyen keveset kaptunk belőle.

Mert, ha van hiányérzetünk A Hét Királyság lovagjával kapcsolatban, az az, hogy túlságosan hamar ér véget. A hat epizód leghosszabbja is alig éri el a háromnegyed órát, de inkább negyven perc alatt mozognak. Ami a száz oldalt éppen hogy meghaladó alapanyagot nézve érthető is – és örömteli, hogy az írók nem dagasztották öncélúan, csak azért, hogy hosszabb legyen. Nyilvánvaló, hogy a megfilmesítést a Kóbor lovaggal kellett kezdeni, hiszen ez a novella meséli el a két főszereplő találkozását. De ez igazából két ötven perces epizódba is belefért volna. Ám tekintve, hogy mi történt a Trónok harca esetében, valószínűleg a sorozat írói nem merték megkockáztatni, hogy túl hamar feldolgozzák mindhárom, Martin által írt novellát.

Néha – az első pár részben főleg – pedig ki is tűnik, hogy ez a sztori nem sorozatformátumra lett kitalálva. A Hét Királyság lovagjának emiatt néha kicsit inkább olyan érzete van, mintha egy két és fél órás filmet daraboltak volna fel epizódokra – hogy hosszabb ideig lehessen kitartani a hype-ot. Azonban a sorozat második felében – ahol a tényleges konfliktusok történnek – már jobban sikerült epizódszerkezetre adaptálni a történetet. Sokkal kerekebb, önálló történeti egységként is kielégítő részeket kapunk. Nézzük akár felkockázott filmként, akár sorozatként, a technikai (vizuális, zenei és színészi) megvalósítás mindenesetre első osztályú.

A legerősebb, legkatartikusabb jelenetek ugyan szinte mindig közvetlenül Martin írásából lettek átemelve, ez viszont nyilván nem jelenti azt, hogy csak miatta működik. A sorozat írói ugyanis pontosan tudták, hogy hol és mennyivel kell kiegészíteni a forrásművet ahhoz, hogy a sorozat színesebbnek, élőbbnek hasson. Az olyan „apróságok”, mint az utolsó részben egészen frappánsan elhelyezett visszaemlékezés vagy hogy Sir Lyonel „Kacagó Vihar Baratheon” nagyobb szerepet kapott, remek adaléknak bizonyultak. (Utóbbi – az irtó karizmatikus Daniel Ings előadásában – pedig már most a Trónok harca világának egyik új közönségkedvence.)

De a sorozat nem pusztán a párbeszédekben remekel, hanem az akciókban is. Ugyanis amikor beindul a lovagi torna (különösképpen a végső összecsapás), akkor a teljes Tűz és Jég dala sorozatuniverzum leglélegzetelállítóbb és legzsigeribb összecsapásait láthatjuk. Kegyetlenül mocskosak és valódinak érződnek, miközben a néző számára mégis kristálytisztán követhetőek maradnak.

A Hét Királyság lovagja nemcsak egy remek könyvadaptáció, de szépen színesíti, bővíti a Trónok harca-sorozat univerzumát. És ami a legfontosabb: önmagában nézve is egy abszolút szerethető és szórakoztató kaland. Olyannyira, hogy már most sokkal több időt szeretnénk Dunk és Egg társaságában eltölteni. Szerencsére a második évad már úton van. Martin bácsi pedig reméljük, hogy mielőbb neki áll megírni a páros többi kalandját.

9/10 (imdb: 8,7/10)

Ha filmekről van szó, akkor igen, amúgy nem annyira:)

Ilko, ez tényleg zseniális film, többször megnéztem már. Én nem biztos, hogy nőnap alkalmából hoztam volna fel, de nem vagyunk egyformák.
Valóban érdemes megnézni.

Elnézést a kérdésért! Nem vagy kissé grafomán?

Mivel közeledik Nőnap, ennek kapcsán eszembe jutott, hogy van egy film, amit sokszor újra tudok nézni, de ha jól emlékszem kritika még nem született róla. Találtam egy olyat, ami 100%ban visszaadja saját nézőpontom, úgyhogy...

Thelma és Louise (1991)

Miután a '80-as évek végén kezdtek egyhangúvá válni a férfi akcióhősök, akkor '91-ben hirtelen kapunk két nőt, akik pisztollyal a kezükben hadonászva kurvára elmagyarázzák pár hímsoviniszta férfinak, hogy úgy alapvetően mégis hogyan kellene bánni a nőkkel. Két unatkozó háziasszony törvényenkívülivé vált, miközben a vásznon megcsillant - az akkor még ismeretlen - Brad Pitt kockás hasa.

Ridley Scott a Thelma és Louise-szal megteremtette a női road movie műfaját, majd abban a pillanatban csúcsra járatta és ezzel a lendülettel ki is halt ez a stílus. Voltak próbálkozások, koppintások, de ilyen eredetien és hitelesen kevés rendező képes ábrázolni karaktereit, ráadásul itt a középpontban még inkább a címszereplő nők barátsága van. Lehet, hogy borzasztóan egyszerű és hétköznapi témának tűnik, de valójában iszonyatosan nehéz megfogni az eredetiségét a dolognak, hogy ne tűnjön klisének minden egyes mozdulat.

A Thelma és Louise egy olyan film, aminek izgalmas a története, ráadásul szinte már kellemetlenül menő, de nem nagyzolósan; vonalzóval kimért karakterfejlődések vannak benne, még a képek is jók, a színészekre úgy szabták rá a szerepet, mint jól menő üzletemberekre a márkás olasz öltönyöket, a vége bevállalós és megható, közben pedig olyan szórakoztató a több, mint kétórás játékidő, hogy igazi filmélményt kap az ember. Összetéveszthetetlen és utánozhatatlan. A film a maga idejében hat Oscar jelölésből egyet váltott be. Callie Khourie évekig dolgozott a forgatókönyvön, míg az végül Ridley Scotthoz került, akinél amúgy már az Alienben is kitűnik, hogy nem áll messze tőle az ikonikus női főszereplőnő gyártása.

Thelma (Geena Davis) a történet elején a csinos, meglehetősen paraszteszű lányt alakítja, aki hétvégén el akar menni barátnőjével pecázni, azonban retteg megkérdezni férjét, mert egy tipikus elnyomó házasságban él, ahol az élete a mosás-főzés-vasalás szentháromságában teljesedik be. Ezzel szemben Lousie (Susan Sarandon), a nála 10 évvel idősebb barátnője, sokkal szabadabb felfogású, aki egy jól működő kapcsolatban él Jimmy-vel (Michael Madsen). El is indulnak, bele a lányos hétvégébe, azonban odafele megállnak beverni pár felest és egy útszéli kamionos kocsmában, ahol a naiv Thelmát elkezdené megerőszakolni egy helyi faszi. Louise, barátnője segítségére sietve egy fegyvert tart a férfi fejéhez, viszont nem elégszik meg azzal, hogy megmenti Thelmát, de szofisztikáltan elkezdi elmagyarázni az úrnak, hogy amikor kéretlenül teszi bele egy nőbe a nemiszervét, akkor ő az egyetlen aki épp jól érzi magát. Azonban a fickó még egy fegyverrel farkasszemet nézve sem tud uralkodni hímsoviniszta természetén és annyira felbosszantja a nőket, hogy Louise lelövi. A lányok élete innentől kezdve teljesen felfordul; menekülőre fogják és mint minden jó amerikai, aki valaha elkövetett egy főbűnt, a mexikói határ felé veszik az irányt.

Közben persze a nyomozók már hajszolják a lányokat, akik Bonnie és Clyde módjára menekülnek államokon át, a legendás amerikai aszfalton. A romantika ebben az esetben is épp annyira jelen van, mint egy szerelmes párnál. A barátságuknak túl kell élnie ezt az eseményt és ők annyira jól játsszák ki a lapokat, hogy még inkább megerősödik kettejük kapcsolata. Mert hiába jönnek ezután azok a történések, ahol már sokkal célzottabban és öntudatosabban próbálnak igazságot vinni egy nem kellemetlenkedő feminista stílussal abba a világba, ahol egyes férfiak ténylegesen csupán szextárgynak tekintik a nőket. De amíg a lányok kőkemény, magukat szolgálatba helyező igazságosztókká lépnek elő, addig meg kell tapasztalniuk a másikat. Thelmának fel kell nőnie; nem az a cél, hogy gyűlölje a férfiakat, hanem, hogy értse meg őket és vegye észre amikor a szándék kétes. Aztán miután a karaktere fejlődésnek indul, már olyan jeleneteket köszönhetünk neki, mint a valóban irgalmatlan vicces bolti rablás, de ehhez persze előtte még szeretkezik egyet Brad Pittel, akinek szintén elhiszi minden szavát, de ő is csak továbblendíti a nőket a végzetük felé.

A rendőrfőnök, aki a nyomozást vezeti (Harvey Keitel) bár egyáltalán nem tesz jó benyomást a nézőre, valahol mégis elhisszük neki, hogy tényleg meg akarja menteni ezeket a lányokat; ha mástól nem is, maximum attól, hogy még nagyobb bajba sodorják magukat. Szóval nem minden férfi van negatívan, egysíkúan ábrázolva. Például Louise pasija se, aki bár nem érti a női lelket és még azt se nagyon képes kimondani, hogy szeretlek, ennek ellenére mindent megtesz, hogy pénzt juttasson a barátnőjének és még elengedni is képes őt, hogy megmentse.

Louise, aki az elejétől kezdve tökösebb és határozottabb volt, mint Thelma, a végére ráhangolódik a másik lány lelkére és minden apró részlet, minden egyes együtt töltött perc és megbocsájtott balfaszoskodás csak közelebb hozza őket és Louise szinte már vágyik arra, hogy olyan naiv legyen, mint barátnője. Az egész utazás egy hatalmas kaland, amiben a keserűség mellett mindig van annyi humor, mindig akad annyi helyzetkomikum, ami miatt szinte ott ülünk a lányokkal a kocsiban és együtt menekülünk velük.

Geena Davis és Susan Sarandon tökéletes páros. Pedig olyan nagy neveket utasítottak maguk mögé, mint Goldie Hawn, Meryl Streep vagy Jodie Foster a szereplőválogatáson. Brad Pitt egyik kezdeti szerepe volt ez és szerencsétlen már tényleg annyira jóképű, hogy alig tűnik fel, de aztán mégis, hogy ezt a vidéki sutyerák cowboy-kalapos szerepet mennyire komolyan nyomja. Innentől kezdve kapott aztán komolyabb filmekben szerepet, meg itt is azt csinálta, amiről azóta sem tudott leszokni: fölszedte filmbéli partnernőjét, Davis-t. Michael Madsen elmondása szerint azt élvezte a legjobban, amikor a forgatási szünetekben betéptek Pittel.

Az van, hogy ilyen filmet tényleg nem csinált senki azóta sem; a feminizmus nagyasszonyai, de nem az erőltetett típusból. Ők csak ilyen kimondatlan egyenlőséget, tiszteletet, meg hát igen, némi bosszút akarnak és rohadtul élvezik mindeközben, hogy ezt a bizonyos igazságot ők szolgáltathatják, de persze annak lelki hatásaival együtt. Tényleg senki nem tudott azóta ebben a stílusban alkotni, max olyan tiszteletadások vannak, mint Lady Gaga és Beyonce Telephone című klipje. 35 évvel később ez a film nem csak hihetetlenül szórakoztató még mindig, hanem borzasztóan aktuális is.

10/10 (imdb: 7,6/10)

Stranger Things S05

Emlékszik még valaki arra, hogy hogyan kezdődött az egész 9+ évvel ezelőtt? Nem volt itt szinte semekkora felhajtás. Egyszer csak a semmiből, minimális reklámmal megjelent a Netflixen egy akkor még nem is a retró divathullámra felülő, hanem egyenesen egy azt elindító sorozat, ami a ’80-as évek családi kalandfilmjeinek a hangulatát ötvözte azzal az elvágyódással és nosztalgiával, amit egy meg nem élt gyerekkor iránt érzünk néha mindannyian (főleg az olyanok, akiknek inkább a másikból jutott). A Duffer testvérek ötlete egyszerre volt egyedi, szerethető és tökéletesen időzített egy varázsát vesztett világban. Hiszen kinek ne lenne az egyik kedvenc saját(!) gyerekkori emléke az E.T. – még úgy is, főleg úgy, hogy a közelébe sem jutott hasonlónak a való világban.

A Stranger Things tehát teljesen megérdemelten gyűjtött egyre több rajongót a lassan érkező évadok alatt, még ha a negyedikre már némiképp szét is csúszott a fókusza. (A 3.-ról megosztóbbak a vélemények, de talán értékelhető egy sima just-for-fun életérzésnek, szóval nem érdemes bántani.) Viszont az utolsó megjelenés óta is eltelt már három és fél év. Az elvárások pedig az egekbe szöktek, ráadásul nem csak megérdemelt-organikusan, nem, kapitalista módon tervezetten, hiszen a Netflix és a közösségi média azóta is folyamatos táptalajt nyújtott a találgatásoknak, pletykáknak és a várakozás maximálisra tekerésének. A 2025-ös év vége pedig egyenesen swiftieket* nevelt belőlünk anélkül, hogy észrevettük volna. (*Taylor Swift elszánt és talán elfogult rajongói hívják így magukat.)

Ez persze nem baj, hiszen kimondottan bizsergető érzés ennyire várni valamit. Kivéve talán azt a tapasztalatot, hogy tudjuk: ekkora elvárásoknak nehezen lehet megfelelni.

Az a végtelen ártatlanság és báj, ami az első évadokból sugárzott, végérvényesen elmúlt. Elsősorban azért, mert túl lassan érkeztek a szériák és az eredetileg kitalált történetből idővel kinőtt már mindenki (néző is, de főleg a szereplők). Ráadásul a színészek magánélete is ellepte a közösségi médiát, olvasunk, hallunk róluk ezt-azt, de egy biztos: ezek a gyerekek felnőttek. Még ha nem is tudnánk róluk semmit, akkor is a szélesedő vállak, átütő borosták, nőies csípők és felnőttesen zárkózó tekintetek miatt leesnek róluk azok a színes gyerekruhák, amiket rájuk adtak. Mostanra úgy tűnik, mintha csak eljátszanának egy szerepet, akik eddig ők maguk voltak.

A másik gond magával a történetszövéssel volt. Azt sejtették, hogy ez egy sötét évad lesz, maga a Stranger Things birodalom visszavágja kétszer, de még annál is komorabb lett itt minden. Kevés az olyan jelenet, ami a régi szerethetőségre emlékezteti az embert. Ami viszont van: túlerőben lévő ellen, ok nélküli erőszak, és a gyakran elsülő fegyverek által kifröccsenő vér. Ez pedig nem annyira illik a kalandfilmes zsánerbe.

Gyerekekkel nem megyünk neki Mordornak. Még akkor sem, ha ezek a gyerekek már felnőttek. Mert az eddigi ígéret annyi volt csak, hogy egymásért és a barátságunkért megküzdünk mindenkivel, amik lehettek akár epikus csaták, de mindenképpen a való élettől eltávolítottak (és legfeljebb ilyenekben is halunk hősi halált, lásd Eddie, akinek a jelenléte jobban hiányzik, mint hittük volna). Ez a jelenlegi harc most pedig a világért megy, mert akkorára tágították a látószöget, de ekkora harcokat nem vívhatnak meg néha csak felületes karakterek, akiket ráadásul egy másik történetből rángattak át ide.

Ami viszont kimondottan jólesett a néző énnek, az az egyszerű viszontlátás: ezek a karakterek egy egész generáció sorozatnézési szokásaiba és emlékeibe égtek bele. Hiányoztak már. Még akkor is, ha kívül-belül ismerjük őket, és nagy változásokra itt a végjátékban sem számított az ember, új oldalukról sem mutatkoznak meg. A hangsúlyok persze eltolódtak, néhányan (végre) nagyobb szerephez jutottak, és kaptunk sok-sok kiskamasz szereplőt is, ami jót tesz az egyensúlynak, hiszen ott van a folyamatos emlékeztető, hogy miattuk van az egész, és mi is a gyerekénünk miatt nézzük még mindig. Kár, hogy ezt a szemszöget már nem tudták megtartani.

Befejeződött hát egy korszak. A 2025 még az utolsó csápjának szorításával magával vitte a Stranger Things sorozatot is, mint Gandalfot a balrog Mória bányájában. Vége lett. Persze szivárognak a hírek spinoffról, játsszák a színdarabot is, de valami akkor is megszakadt. Egy generáció nőtt fel Hawkinsban, akik most búcsúzni kényszerülnek. Belenéztünk hát utoljára a visszapillantóba, miközben lassan kigurult alólunk a város.

A kérdés az volt, lesz még visszaút a nyolcvanas évek kalandfilmjeit idéző szentimentalizmushoz? Ez az út végül döcögős lett, terjengős megállókkal teli, de összességében azért nem hagyott végül rossz szájízt maga után. Persze az sem feltétlenül pozitívum, ha egy-egy sikeresen mentett kilengés után úgy fújjuk ki végül a benntartott levegőt, hogy lehetett volna ez rosszabb is. Hiszen ez azt jelenti, hogy lehetett volna jobb is, ugye? Hogy hogyan? Van rá egy drasztikus válaszunk: könnyen megtörténhet, hogy ez az egész egyszerűen ez már felesleges volt. Így.

Mert, ha alaposabban megnézzük, egy-két (három) évad óta nem történik igazán semmi sem a Stranger Things-ben. Nem mond el nekünk semmi olyat, ami új lenne, ami változtatna az eddig lerakott alapokon. A tét is mindig ugyanaz, a megoldás is. A főszereplők közötti kapcsolat is. Mégis, ha már így alakult, hogy öt évad kerekedett, ráadásul egy ilyen furcsa, háromba szelt, Godzilla méretű utolsóval, lett bajunk abból, hogy megnéztük? Vagy hagyja inkább csak mindenki félbe valahol a dicsőbb korábbiaknál? Mindkét döntésnek van létjogosultsága, de azért szerencsére kaptunk egy lezárást is. Könnyes-szép véget. Néha heroikusat. Hosszan-hosszan.

Az egész ötödik évad ritmusát is nagyjából ez írja le: egy rész akció, két rész lelkizés. Lelkizés helyett persze tetszés szerint használható az érzelmi lezárás vagy kiteljesedés is. De ha őszinték akarunk lenni, akkor inkább csak azt történt, hogy túlbeszéltek olyan helyzeteket (még ha fontos dolgokkal is), amikor fejvesztve kellett volna rohanniuk és veszettül támadniuk. Mert a 2 óra (és csatolt előzmények) csúcspontnak még akkor is sok, ha… Nem, nincs ha, az mindig sok. Valahol félúton elvesztünk aggódni értük, kétharmadánál pedig a nagymonológokból lett sok.

Ha kalandfilmnek vegyes is lett ez az 5., legalább az akció része sikerült? Az talán még kevésbé. A szélesre nyitott Végső Leszámolás elvesztette az arányait: komolyan vehetetlenül sötét-kietlen tájakon küzdöttek meg a hangyának tűnő, állandó szereplőink a Beláthatatlannal. Látványos volt, de valahogy az igazsága sérült. Túl sok lett. A Kitervelt Tervek is érdektelenné váltak, és a mellékesen behozott Új Gonosz pedig súlytalanná. A gyerekek, mármint az Új Gyerekek kapaszkodó nélküli csomag maradtak csak, valahol a légüres térben. Nem a mieink voltak, inkább csak útitársak. Mert a mieink… Azok azt tették, amit eddig. Ugyanazzal az eszközkészlettel, viszont szinte már felnőttként. Emiatt veszett talán a legtöbb varázs.

Csak a lezárás, az maradt meg nekünk. Meg persze a világ, ami kisebb lett, idegenebb, épp, mint egy kinőtt szülőváros. Nem ugyanaz már visszamenni oda, talán az is megkérdőjeleződik bennünk, hogy megtörténtek-e ezek a dolgok egyáltalán, de a mélyen gyökerező jóérzésünk felé, az nem múlik mégsem. Mert azért összességében többet kaptunk itt annál, mint amit a sutaságával elvett ez az évad. Ráadásul szerencsére hagytak időt lezárni és átadni is a dolgokat. Lehet, hogy itt is túl sokat, és talán túl direkten is, de egy évtizedről beszélünk, megérdemelt ez ennyit. Mi is megérdemeltünk.

Köszönjük Duffer testvérek! Az idősebb korosztály, akik még láthatták az ihletet nyújtó filmeket, és a fiatalabbak is, akiket egy új világba vezettetek. Ahol habár néha furcsa dolgok történtek, de a barátság mindennél fontosabb maradt.

8/10 (tárgyilagosan inkább 7/10 lenne, de az egész sztori, és a lezárás élménye miatt)

imdb 7,8/10